A szabadság íze

A visszatérő mozgásmentes és kalóriadús életmóddal természetesen a kilók is visszakéredzkedtek. Én pedig beletörődtem, hogy nekem már csak az a sorsom hogy önmagammal elégedetlenül, a testemet takargatva éljem le az életem. Néha fellázadtam az egész szituáció ellen, és újra meg újra belevágtam a programba. Mindannyiszor úgy, hogy már az első pillanattól hittem, hogy ez nekem úgysem sikerülhet, és úgy, hogy már az első pillanattól kudarcteli szenvedésként fogtam fel a helyzetet. Tudtam, hogy rossz lesz minden perc, hogy nem fogok tudni rendesen futni, hogy unni fogom az ételt, hogy hiányozni fog minden, ami finom, és tudtam, hogy a végén el fogok bukni.

Mondanom sem kell, ez pontosan így is történt. 1-2 hétig bírtam, ezalatt 2-3 kiló lement, majd bedőlt a projekt, és kezdődött az egész elölről. Évente kétszer nekifutottam, évente kétszer elbuktam.

Időközben 2013 elején jött a szakítás (a nagymellű szőke gyakornok lány, ugye…), ami ledobott rólam pár kilót idegi alapon. Ezt pedig sikerült is tartanom néhány hónapig mindennemű erőfeszítés nélkül (különösképp, mivel így a hízásért felelős életmód is a múlté lett).

Majd jött Balázs és az új szerelem, és nekem egy egészen új dolgot kellett megtanulnom ebből a kapcsolatból: a teljes és valódi elfogadást. Korábban két embertípussal találkoztam: az egyik megmondta, hogy milyennek kellene lennem (akár külsőleg, akár belsőleg). Ők bíráltak, és megpróbáltak átalakítani, megváltoztatni, olyan dolgokban is, amiben én nem szerettem volna változni. Ez a fajta mindig arra hivatkozott, hogy csak a javamat akarja. Közben pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem szeretett önmagamért.

A másik típus pedig – még rosszabb- megpróbál visszahúzni. Ennek a típusnak a jellegzetes mondatai: Minek? Jó vagy így, ahogy vagy. Ezek azok a kollégák, barátok, pasik, családtagok, akik nem tudják vagy akarják elfogadni a változást, a fejlődést. Jobb esetben azért, mert tényleg így találnak jónak, és nem értik, hogy az, ami nekik tetszik, neked miért nem felel meg. Ők félnek a változástól, mert félnek, hogy az, akivé változol, már nem tetszene nekik. Rosszabb esetben (és ez a gyakoribb) azért, mert nem akarják, hogy jobb legyél. Nem akarják látni, hogy más fejlődik, miközben ők változatlanok maradnak. Vagy épp attól félnek, hogy ha te fejlődsz, idővel kevésnek fogod tartani őket magad mellett, és lecseréled őket valaki másra, jobbra.

Mindkét típus gondolkodását az önzés motiválja (hogy neki felelj meg, és csak neki), és az önzés nem azt mutatja, hogy az illető igazán szeret, téged, önmagadért, úgy, ahogy vagy, de elfogadva azt is, ha te változni akarsz.

Balázzsal viszont valami egészen újat tanultam. Megtanultam, milyen az, amikor engem szeretnek, önmagamért. Ha nem akarok változni valamiben, azt is elfogadja. Ugyanakkor ha valamiben úgy érzem, fejlődni szeretnék, nem tart vissza. Neki az a fontos, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, akkor boldog, ha én boldog vagyok, legyen hízás, fogyás, tetoválás, új frizura, vagy bármi más az, ami boldoggá tesz.

Ezt elsőre nehéz volt elfogadni, megérteni. Nehéz? Egyenesen lehetetlen. Meg másodikra is. Nem értettem, miért mindegy neki, mit csinálok a testemmel? Nem érdekli? Nem számít neki? Megunt? Sok-sok időbe és tapasztalatba került, mire sikerült feldolgoznom, hogy egyszerűen tényleg ennyi a képlet: azt akarja, hogy boldog legyek, és ha valami boldoggá tesz engem, akkor az átragyog rajtam.

Balázs mellett is visszahíztam a már-már standarddá váló 53 kilóra (ugye a genetika meg a belassult anyagcsere J, de még inkább a bőséges evészetek és a mozgásszegény életmód miatt…). Viszont most változott a forgatókönyv. Amíg engem nem zavart a súlyom (mert eleinte, amíg csak lassan, alattomban kúsztak fel a kilók, és nem láttam a tükörben őket), addig őt sem. Amikor engem elkezdett zavarni, és úgy éreztem, ezt már rejtegetni sem lehet, azt csináltam, amit minden nő: nekiszegeztem a kérdést, hogy látja-e, és hogy mit szól hozzá. Ő pedig nem hadovált dadogva, hanem megmondta őszintén, hogy igen, látszik, hogy feljött pár kiló. Őt nem zavarja mindaddig, amíg én jól érzem magam a bőrömben. De ha nem érzem így jól magam, akkor nyugodtan változtassak.

Elsőre persze szkeptikus voltam… ezt már ismerem- gondoltam. Nyugodtan változtassak, de közben azért legyek olyan kedves, és mindent hagyjak változatlanul. Ne keljek korábban, ne menjek el délután sportolni, ne főzzek másképp, ne hagyjam ki a közös vacsorát, és úgy általában, az élet ne változzon.

Azonban tévedtem. Mikor elkezdtem az újabb programot, vázoltam neki, hogy mostantól ezt és ezt eszem, ezt és ezt viszont nem. Ekkor és ekkor eszem, máskor nem. Ekkor és ekkor tornázok, kondizok, egy héten 6 nap sport, ami azt jelenti, hogy olyankor nem leszek otthon. Nem volt cirkusz.

Na, gondoltam, majd ha már egy hete tart, csak ki fog törni a balhé. Nem tört. Két hét múlva már én éreztem magam szarul: nem kellek? Nem is hiányzom? Annyira hozzászoktam az önző szeretethez, hogy el sem tudtam képzelni másfajtát.

Sok időbe telt, mire sikerül feldolgoznom, amit az első pillanattól próbált megmagyarázni: hogy ő sokkal boldogabb, ha engem picit kevesebbet lát ugyan, de amikor együtt vagyunk, akkor ragyogok a boldogságtól és elégedett vagyok, mintsem ha többet vagyok vele, de közben frusztrált vagyok, elégedetlen és morcos.

Ugyanez vonatkozott az élet más területeire is. Például vannak frizurák, amik ugyan jobban tetszenek neki, de bármit csinálok a hajammal, nem zavarja. A lényeg, hogy elégedett legyek és jól érezzem magam a bőrömben, mert akkor ő is szebbnek lát.

Nagyon fura volt, és tényleg sok időbe, közel fél évbe telt, mire felfogtam ennek az egésznek a lényegét. Mire megértettem és sikerült átéreznem igazán. Végre szabad vagyok. Nem másoknak kell megfelelnem, és nem kell azon sem aggódnom, hogy valami, amire vágyom (egy tetoválás vagy egy új frizura) milyen hatással lesz a másikra. Egyszerűen önmagam lehetek, olyan, amilyen szeretnék lenni, igaziból. És amíg ez engem boldoggá tesz, addig a másik is boldog. Hihetetlen érzés. Azt hiszem, ez az igazi szerelem. Amikor a másik hagyja, hogy szabad légy, mert így szeret, önmagadként.