A bukás

Belevágtam tehát egy 10 hetes diéta- és edzésprogramba. Mindent tudtam, mindenre fel voltam készülve. Tudtam, mit kell tennem, tudtam, hogy nehéz lesz, hogy lemondásokkal jár, de nem lehetetlen. Addigra már lányok tucatjai voltak túl ugyanezen a programon, így hát biztos voltam benne, hogy ha nekik sikerült, nekem is menni fog, hiszen okos vagyok, ügyes vagyok, elszánt vagyok.

Úgy buktam bele, hogy a fal adta a másikat…

Az első hét könnyedén ment, nem voltak nagy lemondások, ízlett, amit ettem, megvolt a motiváció a mozgásra is. Minden áldott reggel rávettem magam, hogy lemenjek futni. Ha esett, ha fújt, én lent köröztem. No persze igazi futásnak ezt nem nevezhetnénk, mert egyhuzamban képtelen voltam 500 méternél többet megtenni, így felváltva futottam és gyalogoltam. De ezt minden nap, 4-5km távban. Emellett bicikliztem is, sokat. Minden nap biciklivel jártam dolgozni, ami 10 km-t jelentett. Délutánonként izomépítő edzéseket tartottam. Esténként kotyvasztottam/előkészítettem a másnapi ennivalót. Lelkesen írtam minden összetevőt, számoltam a kalóriát, a fehérje-zsír-szénhidrát arányokat.

Ahányszor édességgel kínáltak, elutasítottam. Mikor Gábor és a szülei ették az istenien illatozó rakott krumplit, én nyeltem a vacsorára szánt fehérjeturmixot. Ellenálltam minden kísértésnek. Tényleg elszánt voltam, komolyan gondoltam, és beleadtam mindent.

Egy ideig ment is a fogyás. A mérleg pár hét után lekúszott a bűvös 50-es alá. A ruhák már jobban álltak.

Azonban 2 hét múlva megállt a fogyás. 49 kg alá nem tudtam fogyni. Az ételeket untam, ízetlen volt minden, és monoton. Utáltam a kétfelé főzést. Utáltam, hogy fehérjeturmixot vacsorázok, miközben Gábor finomabbnál finomabb, ízes, zamatos ételeket vacsorázik. Utáltam, hogy mindenre nemet kellett mondanom, és egy falatnyi finomság nem jutott. Ölni tudtam volna egy adag spagettiért. Utáltam a lemondást. Utáltam a hajnal 5-kor kelést, utáltam a futást. Utáltam, hogy a mindennapi futkorászás ellenére sem fejlődtem, továbbra sem voltam képes egyhuzamban lefutni még 1 km-t sem. Utáltam, hogy álmos vagyok, fázok, esik az eső, bámulnak a kutyasétáltatók. Szinte éreztem, ahogy rajtam röhögnek, amiért újra és újra meg kell állnom. Nézzétek csak a kis bénát, itt bohóckodik nap mint nap, és még az utca végéig se tud eljutni anélkül, hogy megállna.

Folyton álmos voltam, folyton fáradt voltam, a kajakészítés és a „sport” mellett semmire nem volt időm. Folyton éhes voltam. Hiába ettem, akkor is éhes maradtam, mert a szervezetem megállás nélkül követelte a szénhidrátot.

Gábor folyton tukmálta a kajákat. Hiába mondtam, hogy nem kérek, csak mondta és mondta. „Minek csinálod? Nem kell fogynod, jó vagy így. Olyan finom, na, csak egy falatot, ettől nem lesz bajod.”

Ha én nem vacsoráztam, duzzogott, és közölte, hogy akkor ő se fog vacsorázni. Minden este egy vitalehetőség volt. Ahogy a reggelek is. „Minek kelsz fel már megint hajnalok hajnalán? Még sötét van, ne csináld már… semmi szükséged a fogyásra.”

A végén már minden egyes percét utáltam az életnek, a reggeli ébredéstől az esti álomba zuhanásig. Gyűlöltem. És mindezt miért? A teljes eredménytelenségért. Az utolsó 3 hétben egy deka nem ment le rólam.

kb 5 hétig bírtam minden szabály betartását. A hatodik héten éreztem, hogy ezt így nem fogom tudni végigcsinálni, és elkezdtem kompromisszumokat kötni. Számoltam a kalóriát, de már ettem néha olyat is, amit nem lehetne. Aztán persze úgy büntettem magam a bevitt „rossz” ételért, hogy kihagytam a következő étkezést. Ha túl fáradt voltam, kihagytam egy edzést. Aztán megpróbáltam bepótolni, és összeesésig edzettem. Még éhesebb voltam, még fáradtabb lettem, bűntudatom volt, és utáltam magam, amiért ilyen végtelenül gyenge szar alak vagyok. Hisz ez az egész annyira egyszerű, annyi embernek sikerült, hogy lehet, hogy én, pont én, aki annyi nehézségen és kemény dolgon túl van, aki az összes élettől kiosztott pofon után felállt és ment tovább, pont én nem tudom ezt megcsinálni?

Az összes programos lány leírása egységes volt: eleinte szenvedtek, aztán megszokták, végül élvezni kezdték. Egyre kevésbé volt nehéz nekik. Akkor én hol rontom el?

Hat hét. Eddig bírtam végül. Persze pár hétig meg ezt követően is bohóckodtam, számoltam a kalóriát és próbáltam mozogni, de már nem hitből, nem tudtam mindent beleadni.

Nem tudom pontosan, mikor tértem vissza a korábbi életmódhoz, a mindenevéshez és mozgáshiányhoz. De visszatértem.

Borzasztó kudarcnak értékeltem. Gyűlöltem magam, és beletörődtem, hogy én még erre sem vagyok képes.

Visszanézve pedig nem kudarcként kellett volna elkönyvelnem. Ez volt életem első igazi fogyókúrás élménye. A felszedett súly felét leadtam, ennél sokkal lejjebb nem is kellett volna mennem, 46 kilónál meg is kellett volna állnom. Azt sem értem fel ésszel, hogy nem a mérleget kellene nézegetnem, hanem a centiket és a formákat, mert nem csak zsír megy le, hanem izom is jön fel, így a súly lehet, hogy stagnál, de a test mindeközben formálódik. Csak az első roham után ez belassul.

Hatalmas erőfeszítéseket tettem, és közben rengeteg ellenállásba ütköztem. Amit elértem mindezek ellenére, az több, mint amit a legtöbb ember bármikor is elér. Azt kellett volna tennem, amit minden más kudarcélmény után: megráznom magam, felkelnem a padlóról, kiértékelni a történteket és újult erővel továbbmenni, tanulva a hibákból.

De erre valahogy képtelen voltam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy kudarcot vallottam valamiben, ami másoknak olyan könnyen és elsőre ment. Nem láttam, hogy nekik se könnyű. Nem láthattam, ők előtte hányszor buktak el, mire egyszer sikeresek lettek. Csak azt láttam, hogy én megbuktam.